A Bécsig tartó út nagyjából három óra lehetett, habár csupán perceknek tűnt. A lefelé versenyző esőcseppek játékos futamát figyeltem, ahogy az ablakomon kanyarognak ide-oda, néha meg-megállva. Végig zenét hallgattam, és belemerültem a saját gondolataimba. Megszoktam, hogy egyfolytában új közösségbe kerülök, rengeteg suliváltáson estem már túl majdnem tizenegy iskolás évem alatt. Ez persze egy kicsit sem jelenti azt, hogy gyakorlott vagyok már a beilleszkedésben, sőt. Inkább csak ügyesen elvegyülök, de azt egyedül is megoldom. Bécsben a hetedik osztályba járok majd, ami az itteni tizenegyediket jelenti, csak ott más a rendszer, máshonnan számítják. Anya elmagyarázta egyszer, de nem igazán tettem nagy erőfeszítést, hogy odafigyeljek.
Három hónapot terveztem kint tölteni Ausztriában, márciustól egészen év végéig. Néha hétvégén azt mondták a szüleim hazalátogathatok, de abban bíztak, hogy szívesen maradok majd a városban, és szerzek magamnak barátszerűségeket. Hehe. Kis naivak. Persze, a remény hal meg utoljára.
Nem voltam izgatott, mikor a kocsi behajtott az új iskolámhoz tartozó kollégium parkolójába. Akkor sem, mikor kiszedtük a csomagtartóból a cuccaimat, és már a portásnak is odaköszöntünk németül, illetve egy bizonyos Frau Bauer is lelkesen magyarázott nekünk a koleszról. Mint kiderült, ő a kollégiumban a lányoknál a felügyelő, aki felelős értünk. Magamban azon töprengtem, mégis miért nem vagyok még ideges se, mikor a középkorú nő a szemembe nézett, és valamit németül krákogott. Hát igen, a német még nem volt épp az erősségem. Értetlenül pislogtam rá, mikor anyám lefordította nekem. Szobatársat kapok. Szobatársat. Egy embert, aki velem fog egy szobában lakni, a nap huszonnégy órájában. Szuper, mint egy túlnyúlt általános iskolás nyári táborban.
A szobatársam egy alig százötven centis, velem egyidős vietnámi lány volt. Megkönnyebbültem, mikor elmondta, hogy angolul szívesebben beszél, mint németül. Ezzel szemben utána nem mondott semmit, és nem folytatott további beszélgetéseket velem az este folyamán. Másnap hétfő volt, a legelső napom ebben az iskolában, ahova nagyjából ezer gyerek járt. El sem tudtam képzelni ennyi diákot, az előző kisebb, művészetre szakosodó gimimhez viszonyítva. Az iskola alapvetően katolikus volt, de mivel lelkesen fogadtak cserediákokat a világ minden tájáról, így többféle vallású emberek is bekerülhettek, mindenféle diszkriminációt mellőzve. A jelszavuk a multikultúra volt, legalábbis így hirdették meg magukat.
Első nap. Első benyomások, állítólag fontosak. Én még továbbra sem éreztem semmi izgatottságot, robotosan keltem fel reggel, köszönve a szobatársamnak, aki halkan motyogott valamit. Megállapítottam magamban, hogy nem ő lesz az én emberem, aki pesztrálni fog, és bemutatja a sulit. Önállóan kell kitaláljak valamit, hogy eltaláljak az étkezőig. Tegnap Frau Bauer nagyjából elmondta a napirendemet, persze németül, aminek jobb esetben a felét értettem. Anyum rendes volt, leírta nekem egy kis papírra, hogy ne felejtsem el. Magamhoz képest egyszerűen öltöztem fel, bár egy művészeti iskolában felnőve ezt elég nehéz volt megtenni, hiszen ott tényleg mindenki szeretett mindenféle őrült dolgot felaggatni magára. Hamarabb elkészültem, mint a szobatársam, összepakoltam pár füzetet a táskámba, és már indultam is ki az ajtón.
A folyosón tanácstalanul körülnéztem, majd úgy döntöttem, követem azt a lánycsapatot, akik előttem vihorásztak. A folyosón összefutottam a túlsúlyos Frau Bauerral, amint muffint eszegetett. Köszöntem neki németül, majd összeszedve minden tudásom, rákérdeztem, merre van az étkező. Valószínűleg helytelenül, mert a nő értetlenül méregetett egy ideig, majd mikor megismételtem a "reggeli" szót, úgy tűnt megértette. Magyarázni és mutogatni kezdett, majd mikor látta, hogy nem értem, sóhajtott, és elvezetett oda. Össze-vissza mentünk, az épület hatalmas volt, csak reménykedni tudtam, hogy megjegyzem.
Az étkező helyiségben csak koleszos diákok voltak, hiszen a többiek, akik otthonról járnak be, ők a házukban reggeliznek. Mikor elvettem magamnak a zsemlét, vajat, meg a lekvárt, kérdően tekintettem körbe. Ez most az a tinifilmes pillanat, amikor a főszereplő végigméri az asztalokat, látja a menőket, esetleneket, maradékokat; gondoltam magamban. Persze, ez nem egészen így történt. Mindegy. Csak ülj le valahova.
Végül helyet foglaltam egy asztalnál, ahogy egy fülhallgatós, zenét hallgató fiú volt, meg egy frufrus lány, aki csendben telefonozott. Mormogtam egy "Guten Morgen"-t, és szó nélkül nekiálltam a reggelimnek. Csendben üldögéltünk hárman, majd befejezte az evést, felállt és elment. A fiú kihúzta a füléből a fülhallgatóját, és felém nézett. Megkérdezte németül új vagyok-e, amit még sikerült megértenem. Bólintottam. Látta, hogy nem az erősségem a német, így angolra váltott át. Szerencsére ezt a nyelvet folyékonyan beszéltem, a felsőfokú nyelvvizsán át is mentem.
- Hogy hívnak? - kérdezte angolul.
- Fanni. Téged?
- Elian.
Bólintottam, és betömtem az utolsó falat lekváros zsömlémet. Valaki beszélgetést kezdeményezett veled, te idióta. Beszélgess vele. Kérdezz valamit!
- Ezután el tudnál vezetni a tantermekig, légyszi?
- Persze - vont vállat.
Három hónapot terveztem kint tölteni Ausztriában, márciustól egészen év végéig. Néha hétvégén azt mondták a szüleim hazalátogathatok, de abban bíztak, hogy szívesen maradok majd a városban, és szerzek magamnak barátszerűségeket. Hehe. Kis naivak. Persze, a remény hal meg utoljára.
Nem voltam izgatott, mikor a kocsi behajtott az új iskolámhoz tartozó kollégium parkolójába. Akkor sem, mikor kiszedtük a csomagtartóból a cuccaimat, és már a portásnak is odaköszöntünk németül, illetve egy bizonyos Frau Bauer is lelkesen magyarázott nekünk a koleszról. Mint kiderült, ő a kollégiumban a lányoknál a felügyelő, aki felelős értünk. Magamban azon töprengtem, mégis miért nem vagyok még ideges se, mikor a középkorú nő a szemembe nézett, és valamit németül krákogott. Hát igen, a német még nem volt épp az erősségem. Értetlenül pislogtam rá, mikor anyám lefordította nekem. Szobatársat kapok. Szobatársat. Egy embert, aki velem fog egy szobában lakni, a nap huszonnégy órájában. Szuper, mint egy túlnyúlt általános iskolás nyári táborban.
A szobatársam egy alig százötven centis, velem egyidős vietnámi lány volt. Megkönnyebbültem, mikor elmondta, hogy angolul szívesebben beszél, mint németül. Ezzel szemben utána nem mondott semmit, és nem folytatott további beszélgetéseket velem az este folyamán. Másnap hétfő volt, a legelső napom ebben az iskolában, ahova nagyjából ezer gyerek járt. El sem tudtam képzelni ennyi diákot, az előző kisebb, művészetre szakosodó gimimhez viszonyítva. Az iskola alapvetően katolikus volt, de mivel lelkesen fogadtak cserediákokat a világ minden tájáról, így többféle vallású emberek is bekerülhettek, mindenféle diszkriminációt mellőzve. A jelszavuk a multikultúra volt, legalábbis így hirdették meg magukat.
***
A folyosón tanácstalanul körülnéztem, majd úgy döntöttem, követem azt a lánycsapatot, akik előttem vihorásztak. A folyosón összefutottam a túlsúlyos Frau Bauerral, amint muffint eszegetett. Köszöntem neki németül, majd összeszedve minden tudásom, rákérdeztem, merre van az étkező. Valószínűleg helytelenül, mert a nő értetlenül méregetett egy ideig, majd mikor megismételtem a "reggeli" szót, úgy tűnt megértette. Magyarázni és mutogatni kezdett, majd mikor látta, hogy nem értem, sóhajtott, és elvezetett oda. Össze-vissza mentünk, az épület hatalmas volt, csak reménykedni tudtam, hogy megjegyzem.
Az étkező helyiségben csak koleszos diákok voltak, hiszen a többiek, akik otthonról járnak be, ők a házukban reggeliznek. Mikor elvettem magamnak a zsemlét, vajat, meg a lekvárt, kérdően tekintettem körbe. Ez most az a tinifilmes pillanat, amikor a főszereplő végigméri az asztalokat, látja a menőket, esetleneket, maradékokat; gondoltam magamban. Persze, ez nem egészen így történt. Mindegy. Csak ülj le valahova.
Végül helyet foglaltam egy asztalnál, ahogy egy fülhallgatós, zenét hallgató fiú volt, meg egy frufrus lány, aki csendben telefonozott. Mormogtam egy "Guten Morgen"-t, és szó nélkül nekiálltam a reggelimnek. Csendben üldögéltünk hárman, majd befejezte az evést, felállt és elment. A fiú kihúzta a füléből a fülhallgatóját, és felém nézett. Megkérdezte németül új vagyok-e, amit még sikerült megértenem. Bólintottam. Látta, hogy nem az erősségem a német, így angolra váltott át. Szerencsére ezt a nyelvet folyékonyan beszéltem, a felsőfokú nyelvvizsán át is mentem.
- Hogy hívnak? - kérdezte angolul.
- Fanni. Téged?
- Elian.
Bólintottam, és betömtem az utolsó falat lekváros zsömlémet. Valaki beszélgetést kezdeményezett veled, te idióta. Beszélgess vele. Kérdezz valamit!
- Ezután el tudnál vezetni a tantermekig, légyszi?
- Persze - vont vállat.
